Jevgenyij Anyegin

Puskin legismertebb műve. Nyolc évig írta. Nagy részét száműzetésben (1823-1831).1833-ban jelent meg. Műfaja: verses regény (a romantika jellegzetes műfaja). Cselekménye: Anyegin, a kiégett pétervári ifjú, letelepszik örökölt vidéki birtokán. Összebarátkozik Lenszkijjel, aki szerelmes Larinék egyik lányába, Olgába. A másik lány, Tatjána szerelmes lesz Anyeginbe. Érzelmeit levélben vallja meg. Anyegin azonban szabadságát féltve, hűvösen kioktatja Tatjánát. Anyegin Olgával flörtöl, ezért Lenszkij párbajra hívja ki. Lenszkij életét veszti a párbajban, ezért Anyegin elutazik a birtokról. Évekkel később Anyegin Péterváron újra találkozik Tatjánával, aki közben férjhez ment. Most Anyegin vall szerelmet Tatjánának. A már férjes asszony bevallja, hogy még mindig szereti Anyegint, de hűséges akar maradni férjéhez. A történet lezáratlanul fejeződik be. A szerző nyitva hagyja a szerelmi kapcsolat lehetséges megoldásait és Anyegin sorsát.A cselekmény szándékosan töredezett. Ez is romantikus vonás. Anyegin alakja: Hasonlít Puskinéra, de el is tér attól. Az értelmes szabadság hiányának hőse. Az aranyifjú jellegzetes típusa: felszínes műveltségű, csak a bálok, estélyek érdeklik. Az új lehetőségeket nem tudja értelmesen felhasználni. Nem tud az unalomból kilépni. Minden felkínált szerepet visszautasít (barát, művész, reformer, család).A főhős felesleges emberré válik (lisnyij cselovek): idegen, tétlen, unott. Mégis a hétköznapi emberek fölé helyezi magát. Meghasonlott lélek, elvesztette élete értelmét. Elmegy élete lehetőségei mellett. Puskin óriási érdeme, hogy rávilágított arra a társadalmi rétegre, (a felesleges ember típusa) amely tehetne, de mégsem tesz semmit a társadalomért, önmagáért.Ez az embertípus az orosz társadalom és az irodalom egyedi sajátossága.

3. Elemezze a romantikus regény jellegzetes jegyeinek keresése segítségével V. Hugo: A párizsi Notre Dame című művét.

4. Választott lírai alkotás komplex elemzése.

Екзаменаційний білет N^o __VII.___ sz. vizsgatétel

2. A. de Lamartine, G. de Nerval, V. Hugo élete és munkássága.

. Alphonse de Lamartine egy királypárti kisnemesi, katolikus családban látta meg a napvilágot Mâcon-ban. Apja Pierre de Lamartine (1752 - 1840), Pratz lovagja, lovassági százados. Anyja Alix des Roys (1766-1829) „az Orleáns-i herceg általános intendánsának leánya”. Alphonse de Lamartine élete első tíz évét vidéken, dél Burgundiában töltötte, túlnyomó részben Milly-ben. Nagy hatással volt rá a természet, az édesanyja, lánytestvérei és főleg Dumont atya, Bussières plébánosa, aki erős vallásosságra nevelte a fiatal fiút. Először Lyonban majd Belley-ben folytatta a tanulmányait, kedvenc olvasmányai közé tartoztak Chateaubriand, Vergilius és Horatius művei.Mâconba visszatérve, Ossian de Baour-Lormian által ihlette verseket kezdett írni. Viharos érzelmi kalandba bonyolódott egy serdülőkorban lévő fiatal lánnyal, és ez szüleit arra ösztönözte, hogy e korai kapcsolattól megóvják fiukat. «Egy természetes eltérítés szükséges volt [számára]»^[1]: egy olaszországi úttal ajándékozták meg. Utjára (Livorno, Pisa, Nápoly,1811-1812) elkísérte barátja, Aymond de Virieu. Nápolyban is megtalálta a szerelem, egy fiatal szépség (Antonella Jacomino) képében, akiről később Graziella (1852) című művének hősnőjét mintázta. Drámaíróként is próbálgatta szárnyait (Médée) és megszülettek első elégiái. 1814-ben XVIII.Lajos testőrségébent szolgált, a trónfosztás után Svájcba menekült és 1815-ös visszatérésekor felhagyott a katonai szolgálattal. Hazatért Milly-be és vidéki gentleman életet élt. Egyedüli fiúgyermekként a szülei teljes vagyonát örökölte, de lánytestvéreiről évjáradék formájában gondoskodott.Egészségi állapota miatt 1816-ban Szavojába (Aix-les Bains) utazott. 1816 októberében megismert egy nála 6 évvel idősebb férjes asszonyt (Julie Charles), idillikus szerelmük csak pár hónapig tartott, mert 1817 decemberében Julie tuberkulózisban meghalt. A költőt e nagy veszteség okozta fájdalom inspirálta részben a Méditations poétiques (Költői elmélkedések, 1820) megírására, mely megjelenését nagy siker koronázta és egyszerre híressé tette. Ebben az évben feleségül vett egy fiatal angol hölgyet, Mary Ann Elisa Birch-t, és a francia nagykövetség titkári pocizóját töltötte be Olaszországban. A házaspár sokat utazgatott: Olaszország, Anglia, Párizs, ezalatt több művét is kiadták: Nouvelles Méditations poétiques (Új költői elmélkedések), La Mort de Socrate (Szókratész halála), Le Dernier Chant du pèlerinage d'Harold. 1821-ben megszületett fia (Alphonse), majd 1822-ben leánya (Julia). Az elkövetkező években fájdalmas veszteségek sora érte mint apát és testvért: 1823-ban fiát, majd 1824-ben két testvérét is elvesztette: februárban Césarine de Vignet majd augusztusban Suzanne de Montherot. Imádott leánya (aki a költő első nagy szerelmének keresztnevét kapta) tíz évesen, 1832-ben hunyt el.1829-ben másodszori nekifutásra választották meg a Francia Akadémia tagjának. 1830 júniusában jelent meg a „Költői és vallásos harmóniák „című kötete. A júliusi monarchiához csatlakozott, de a választásokon nem volt szerencséje, három megyében is elbukott (Bergues, Toulon és Mâcon). Úgy döntött, hogy inkább tollat ragad és megírta Sur la politique rationnelle-t és elkezdte Jocelyn-t. 1832-es keleti körútjának célja az volt hogy megerősítse vallásos meggyőződését, ami nagyon hamar szertefoszlott leánya halálával. Ebből a fájdalomból erőt merítve írta meg Gethsémani című művét. A keleti útját követően, Victor Hugóval, az Oszmán Birodalom ellen küzdő szerb nép egyik legfontosabb pártfogóivá váltak. 1833 júliusában, Niš-ben (Szerbia) tett látogatása alkalmával a feltornyozott koponyák előtt felkiáltott:” Hagyják meg ezt az emlékhelyet! Megtanítja a gyerekeiknek, mit jelent egy nép függetlensége, mikor látják apáik mekkora árat fizettek érte”.^[2]Komoly anyagi gondok miatt Lamartine elhatározta, hogy felhagy a politikával és elkezdte összeállítani l'Histoire des Girondins-t. Természetesen képviselői feladatait ellátta ebben az időszakban is, bár az évek múltával egyre jobban baloldalivá vállt, egészen addig, hogy az 1848-as forradalom élére állt. Két műve, a Le voyage en Orient, a L’Histoire des Girondins és számos remek felszólalása újra népszerűvé tették Lamartine-t.Öregkorát a pénztelenség jellemezte, súlyosan eladósodott, amit nagyvonalúsága és a hatalmas birtokok iránti vágya okozott. 1860-ban eladta a Milly-ben található családi birtokot és a létfenntartását újabb művek írásával igyekezett biztosítani, mely alkotói tevékenységének a minőségén hamar nyomot hagyott. Ekkor született több gyűjteményes történelmi munkája, Az irodalom családi kézikönyve (1856-1869), Saint-Point-i kőfaragó (1851). Az utolsó nagysikerű verse: Ház a szőllőskertben (La Vigne et la Maison, 1857). Az 1860-as évek végére szinte teljesen tönkrement és élete utolsó két évét betegen paralízisben töltötte. Saint-Point kastély (melyben élt és 1820-tól saját igényeihez igazított) parkját övező fal mentén húzódó köztemetőben, a családi kriptában helyezték örök nyugalomra. Művei: Költői elmélkedések (Méditations poétiques) (1820), Új költői elmélkedések (Nouvelles Méditations) (1823), Költői és vallásos harmóniák (Harmonies poétiques et religieuses) (1830), A girondiak története (Histoire des Girondins) (1847), Az irodalom családi kézikönyve (Cours familier de littérature) (1856-1869). Nerval: Kétéves volt, amikor édesanyja, aki katonaorvos édesapját kísérte el Sziléziába, elhunyt. Ezután anyja nagybátyja, Antoine Boucher nevelte Mortefontaine-ban. Amikor apja 1814-ben a frontról hazakerült, Nervalt visszaküldte Párizsba.Théophile Gautier-vel együtt a Presse dramaturg tárcarovatát vezette; 1828-ban lefordította francia nyelvre Goethe Faust ját, mely hírnevét is megalapozta, s ez ma is a legsikerültebb fordítások egyike. Nerval rendkívül kicsapongó életet folytatott, minek következtében elmebeteg lett és egy rohamában fölakasztotta magát. A Père-Lachaise temetőben helyezték végső nyugalomra.Tárcaszerű vázlatai és elbeszélései közül érdekesek: Scenes de la vie orientale (1848-50); La Boheme galante (1855). Írt színműveket is: Tartuffe chez Moliere; L'alchimiste (Dumas-val); L'imagiere de Harlem (Méryvel és Lopezzel); Misanthropie et repentir (Kotzebue után). Összes műveit (Oeuvres completes, 5 kötet) 1868-ban újra kiadták. Életrajzát megirta Tourneaux (Párizs, 1888). Victor Hugo volt Joseph Léopold Sigisbert Hugo (1774-1828) és Sophie Trebuchet (1772-1821) harmadik törvénytelen fia. Testvérei Abel József Hugo (1798-1855) és Eugéne Hugo (1800-1837). Victor Hugo élete nagy részét Franciaországban töltötte, azonban Napóleon 1851-es puccsa után úgy döntött, hogy száműzetésbe vonul. Rövid ideig Brüsszelben élt, majd átköltözött a Csatorna szigetekre, ahol először Jersey-ben (1852-1855), majd egy Guernsey (1855-1870) nevű kisebb szigeten élt.Bár III. Napóleon 1859-ben általános amnesztiát hirdetet, ennek ellenére Victor Hugo továbbra is száműzetésben maradt egészen addig, míg III. Napóleont megfosztották hatalmától a francia-porosz háború eredményeképpen.A fiatal Victor Hugo beleszeretett, majd anyja akarata ellenére titokban eljegyezte gyerekkori barátját Adéle Foucher-t, (1803-1868) akit édesanyja halála után 1822-ben vett el feleségül. Az első fiúgyermekük 1823-ban született meg, de sajnos nem élte túl a csecsemőkort. Többi gyerekük Leopoldine (1824), Charles (1826), Francois-Victor (1828) és Adéle (1830). Victor Hugo első regénye 1823-ban jelent meg, melynek címe Han d’Islande, majd 3 évvel később a második, a Bug-Jargal. 1829 és 1840 között öt új verseskötetet jelentet meg, melyekkel bizonyítja korának legnagyobb elégikus és lírai költői mivoltát. Victor Hugo belepusztult a legidősebb és legkedvesebb lánya (Leopoldine) halálának hírébe, aki röviddel házassága után, 19 évesen belefulladt a Szajnába, mikor a hajó melyen férjével utazott felborult. A férje szintén meghalt, mikor a feleségét próbálta kimenteni a folyóból. Victor Hugo az Á Vilequier című versében ír erről a sokkról és fájdalomról. Később is számos verset írt lánya életéről és haláláról, és legalább egy életrajzírója állítja, hogy ebből a megrázkódtatásból sosem tudott igazán kilábalni.Victor Hugo összesen 9 regényt írt. (ismertebbek: A nevető ember, a Nyomorultak, a Párizsi Notre-Dame) Az elsőt 16, az utolsót 72 évesen. Élete során több mint 4000 rajzot készített. Leginkább tussal szeretett dolgozni. Regényeiből számtalan a Broadway-n előadott darab (Nyomorultak, A nevető ember), opera (Gaetano Donizetti: Borgia Lucretia, vagy Guiseppe Verdi: Rigoletto stb.) és filmfeldolgozás (A királyasszony lovagja, A nyomorultak, A Notre-Dame-i toronyőr) született 3. Elemezze Zrínyi Miklós Szigeti veszedelem című művét. Válasszon elemzési szempontokat, rendszerezze és jellemezze a szereplőket. Milyen történelmi és általános-emberi problémákat és kérdéseket vet fel a mű? A mű témája, tárgya, jelentősége.

Екзаменаційний білет N^o _VIII.____ sz. vizsgatétel

1. Niccolo Machiavelli élete és munkássága, irodalomtörténeti jelentősége. A fejedelem – az uralkodás kézikönyve. Erkölcs és szükségszerűség fogalma Machiavelli tolmácsolásában. A Mandragóra című vígjátéka.

2. A francia romantika. Megjelenése, jellemzői. Az előfutárok: Chateaubriand, Mme de Stael munkássága.

Chateaubriand egy Saint-Maló-i elszegényedett, ősi, arisztokrata családban született. Apja, René-August de Chateaubriand lovag sikeresen kereskedett a gyarmatokkal és a család ismét rangjához illő módon élhetett. A gyermek François-René először nagybátyjánál és nagyanyjánál élt Pancoët-ben. 1771-ben apja megvásárolta a Combourg-kastélyt Bretagne-ban. Chateaubriand 1777-ben visszakerült szüleihez. A komor hangulatú várkastélyból gyakran menekült a környező pusztákba, ahol hosszú sétákat tett vagy szenvedélyes beszélgetéseket folytatott rajongva szeretett húgával, Lucile-lel. skoláit Dolban, Rennes-ben és Dinanban végezte. 17 éves korában alhadnaggyá avatták a Navarrában állomásozó ezredben, ahol bátyja, Jean-Babtiste parancsnoksága alatt szolgált. Ő mutatta be később öccsét a királyi udvarnál. 19 évesen kapitány lett. 1788-ban Párizsba ment, ahol kapcsolatba került Jean-François de La Harpe-pal, Jean-Pierre Louis de Fontanes-nal valamint más kortárs írókkal. Verseket írt a Múzsák almanachjába. Akkoriban Pierre Corneille műveit olvasta, és Rousseau hatása alá került. 1791-ben elhagyta Franciaországot a nép túlkapásai miatt és az Újvilágba hajózott. Úgy tűnik, bebarangolta Észak-Amerika erdeit. Az indiánok között élt és ott kezdte írni verses prózai művét Natchez címmel. Ezek a tájak a száműzetést és a magányt juttatták eszébe. 1792-ben visszatért hazájába és feleségül vette a tizenhét éves Céleste de La Vigne-Buisson-t (Céleste de Chateaubriand), aki egy Saint-Maló-i hajótulajdonos családból származott. Házasságuk gyermektelen maradt. Ugyanebben az évben csatlakozott Koblenzben Condé emigráns royalista hadseregéhez. Fiatal felesége elhagyatottan élt Bretagne-ban, férje nem adott hírt magáról. Mint „emigráns feleségét” letartóztatták és Rennes-ben bebörtönözték, ahonnan csak Thermidor 9. után szabadult. Chateaubriand megsebesült a Thionville körüli harcokban, Jersey szigetére szállították, ahol felépült sérüléseiből. Ezzel véget is ért katonai pályafutása. Haldokló édesanyja egyik levele vallásos érzéseket ébresztett Chateaubriand-ban. 1800-ban visszatért Franciaországba s néhány évig Jean-Pierre Louis de Fontanes -nal szerkesztette a Mercure de France -t. Itt adta ki 1801-ben az Atala című művét, amely rendkívül eredeti alkotás és általános tetszést aratott.Ugyanebben az időszakban írta a René -t, melyet álmodozó melankólia hat át. Ebben a művében alig palástolja húga, Lucile iránt érzett szenvedélyes, de tiszta szerelmét. Lucile „bűvölőnek” nevezte őt. Felesége, Céleste ekkor Lucile-lel élt a bretagne-i kastélyban, de már nem beszéltek Renéről, aki életük meghatározó személyisége volt.1802. április 14-én jelent meg a A kereszténység szelleme. Egy részét Angliában írta és az Atala illetve a René eredetileg egy-egy epizódját képezték. Ebben azt igyekszik bizonyítani, hogy a kereszténység, erkölcsi tanításainak tisztasága által, a pogány hit felett áll és hogy a művészetekről és a költészetről vallott nézetei nem kedvezőtlenebbek az ókori filozófiáknál. A könyv megjelenése nagy eseménynek számított és a valláshoz való visszatérést jelezte a forradalom után.Bonaparte Napóleon első konzul felfigyelt Chateaubriand-ra és 1803-ban kinevezte követségi titkárnak Fesch kardinális mellé a római követségre. Chateaubriand visszatért a kastélyba szűk 24 órára, hogy Céleste-t Rómába hívja. Céleste, férje szerelmi kapcsolata miatt visszautasította a kérést.1804-ben megbízták, hogy képviselje Franciaországot a Wallis/Valais Köztársaságban (Svájc). De amikor tudomására jutott Louis Antoine de Bourbon–Condénak, Enghien hercegének elrablása és kivégzése, azonnal benyújtotta lemondását, és az ellenzékhez csatlakozott. A kivégzett Louis-Antoine volt Enghien utolsó hercege, az 1643-as rocroi-i csata győztes hadvezérének, a Nagy Condé hercegnek utolsó leszármazottja. Chateaubriand visszatért az irodalomhoz. Keresztény témájú hősköltemény megírására készült, mely azt az időszakot vizsgálja, amikor már megszűnőben volt a pogányság és a vallás pedig kialakulóban. Szerette volna látni a készülő mű helyszíneit, ezért 1806-ban beutazta Görögországot, Kis-Ázsiát, Palesztinát és Egyiptomot.Visszatérése után Napóleon száműzte Párizstól 12 km-re. Megvásárolta a Vallée-aux-Loups-t Seaux mellett, ahol szerény nyugdíjból élt. Felesége odaköltözött hozzá. Emlékirataiban Céleste humorral ábrázolta beköltözésük körülményeit. Chateaubriand itt írta a Vértanúk című prózai hőskölteményét, mely csak 1809-ben jelent meg.Keleti úti élményeiből született az Utazás Párizsból Jeruzsálembe című műve (1811). Még ugyanabban az évben a Francia Akadémia tagjává választották. Székfoglaló beszédtervezetében keményen bírálta a forradalom alatt elkövetett túlkapásokat, s ezért nem engedélyezték, hogy elfoglalja helyét. Erre csak a restauráció után került sor. Élete utolsó éveiben nagy visszavonultságban élt feleségével Párizsban, a Hôtel des Missions Étrangères-ben, ahol lakásuk volt a földszinten (120, rue du Bac). Csak Juliette Récamier (Madame Récamier)-t látogatta a közeli Abbaye-aux-Bois-ban, akihez barátság fűzte. Mme Récamier szalonjában találkoztak az irodalmi élet kiválóságai.Sokan keresték fel otthonában mind a romantikus, mind pedig a liberális ifjak közül. Az 1811-ben elkezdett emlékiratain dolgozott. Chateaubriand azt akarta, hogy csak halála után ötven évvel adják ki a művet. De ez a kívánsága nem teljesülhetett. Chateaubriand pénzügyi gondokkal küszködve átengedte a kiadás jogát az 1836. augusztus 21-én alapított „A Síron túli emlékiratok tulajdonjogát birtokló társaság”-nak, amely azt követelte, hogy közvetlenül a szerző halála után kerüljön kiadásra a mű és törölt olyan részleteket, amelyek sérthették az olvasókat.Keserűen jegyezte meg Chateaubriand: „A szükség, ez a szomorú valóság egész életemben szorongatott és most is arra kényszerített, hogy eladjam az Emlékiratokat. El sem tudja képzelni senki a világon, mennyire szenvedtem, amikor kénytelen voltam elzálogosítani sírhelyemet (…). Mme de Chateaubriand-ra szándékoztam hagyományozni, aki akarata szerint nyilvánosságra hozta vagy megsemmisítette volna. Ma ez utóbbit kívánnám mindenek felett. Ó, ha halálom előtt sikerülne találnom valakit, aki eléggé jómódú és megbízható, s aki visszavásárolná a Társaság részvényeit és nem kényszerülne kinyomtatni a művet, mihelyt megszólal értem a lélekharang!” (Chateaubriand: Előszó a Síron túli emlékiratok -hoz, 1846)Céleste 1847-ben meghalt. „Gyengéd és örök hálával tartozom feleségemnek, aki mélyen, őszintén és megható módon ragaszkodott hozzám. Komolyabbá, nemesebbé, tisztességesebbé tette életemet. Mindig arra ösztönzött, hogy tiszteljem, vagy legábbis eleget tegyek kötelességeimnek.” Chateaubriand 1848-ben hunyt el Párizsban. Kívánsága szerint Saint-Malóban temették el, szemben a tengerrel, a Grand Bé sziklán, a romantikus hangulatú kis szigeten, ami csak akkor látogatható gyalogosan Saint-Malo felől, ha a tenger apálykor visszahúzódik. · Történelmi, politikai és erkölcsi tanulmány a régmúlt és jelenkori forradalmaknak a Francia forradalommal való kapcsolatáról, esszé, London. 1797. (Essai historique, politique et moral sur les révolutions anciennes et modernes considérées dans leurs rapports avec la Révolution Française). Atala, avagy két bennszülött szerelme a sivatagban, regény, Párizs, 1801. (Atala, ou les Amours de deux sauvages dans le desert). A kereszténység szelleme, avagy a keresztény vallás szépsége, apologetikus esszé, 1802. (Génie du christianisme, ou Beautés de la religion chrétienne). René, avagy a szenvedélyes érzelmek hatása, regény, 1802. (René, ou les Effets des passions) A vértanúk, apologetikus hősköltemény, 1809. (Les Martyrs, ou le Triomphe de la foi chrétienne). Utazás Párizsból Jeruzsálembe és Jeruzsálemből Párizsba Görögországon, Egyiptomon, a berberek földjén és Spanyolországon keresztül, útleírás, 1811. (Itinéraire de Paris à Jérusalem et de Jérusalem à Paris, en allant par la Grèce et revenant par l'Egypt, la Barbarie et l'Espagne). Buonapartéról, a Bourbon-házról és arról, hogy támogatnunk kell jog szerinti trónörököseinket Franciaország és Európa boldogsága érdekében, 1814. (De Buonaparte, des Bourbons, et de la nécessité de se rallier à nos princes légitimes pour le bonheur de la Fance et celui de l'Europe). Gondolatok a nap néhány cikkéről és a francia nép érdekeiről, politikai esszé, 1814. (Réflexions politiques sur quelques écrits du jour et sur les intérêts de tous les Français). A szerződés szerinti monarchia, 1816. (De la Monarchie selon la charte). Emlékiratok, levelek és hiteles dokumentumok Károly Ferdinánd francia királyi herceg Berry hercegének életéről és haláláról, 1820. (Mémoires, lettres et pièces authentiques touchant la vie et la mort de S.A.R. monseigneur Charles-Ferdinand d'Artois duc de Berry). Az utolsó Abencerage kalandjai, novella, 1826. (Aventures du dernier Abencérage). Madame De Stael: 1817. július 14-én, 51 éves korában meghal korának egyik leghíresebb írónője, Germaine von Staël-Holstein bárónő. Madame de Staël - XVI. Lajos pénzügyminiszterének, Jacques Neckernek a lánya - már fiatal korában történelem-, irodalom- és filozófiaoktatásban részesül. Hamarosan lehetővé válik számára, hogy anyja szalonjában művészek, politikusok és tudósok rendszeres találkozóin vegyen részt, melyeken szellemes megjegyzései általános elismerést keltenek. 1786. június 14-én Germaine Necker házasságot köt a svéd követtel, Magnus Staël von Holstein báróval. Átköltözik a svéd követségre, a párizsi Rue du Bacra és szalont nyit. Korai periódusában támogatja a francia forradalom eszméit, de az alkotmányos monarchián belül a kétkamarás rendszer mellett érvel, s a forradalmi fejlődés későbbi fázisában teljes befolyásával a jakobinusok mérséklésére törekszik. 1792-ben menekülni kényszerül Párizsból, de Maximilien Robespierre bukása után visszatér Franciaországba, ahol hamarosan ismét népszerű szalont nyit. 1796. decemberében Madame de Staël először találkozik Napóleonnal. Személyéért lelkesedik, nem a konzuli kormányzásért, így az utóbbit csak fokozatosan kezdte bírálni. Napóleon elutasító magatartása és hatalmi törekvései hamarosan ellenállást váltanak ki belőle, s politikájának elszánt ellenfelévé válik. 1803-1815 között száműzetésben, folyamatosan külföldön él, leginkább a Genfi-tó melletti Coppet-ban, amely ezáltal európai szellemi óriások találkozóhelyévé válik. Madame de Staël korának egyik legnagyobb írónőjeként aratott megérdemelt elismerést. Már nagy munkája "Az irodalomról" megjelenése előtt (1800) összesen 15 kötetet publikált. 1803-ban kiadják "Delphine" című regényét, 1807-ben pedig a "Corinne"-t, s mindkettő bejárja egész Európát. Egy németországi utazása során a berlini udvarban megismerte August Wilhelm Schlegelt, aki a későbbiekben éveken át kísérőjéül szegődött. Többek között az ő ösztönzésére írta meg hatkötetes művét "Németországról" címmel, melynek első kiadását 1810-ben, Napóleon utasítására megsemmisítették. Madame de Staël megmentett azonban egy példányt, s így a napóleoni kor német kultúrájának valamennyi aspektusáról áttekintést nyújtó munkát a véres 1813-as évben újra megjelentette. 1815 után a sok munka s az aktív politizálás következtében testileg kimerült és legyengült Madame de Staël visszavonul a nyilvánosságtól. Bár fenntartja még szalonját, egészsége gyorsan romlik. 1817. február 21-én egy fogadás során agyvérzést kap és lezuhan a lépcsőről. Több hónapos gyötrelmes szenvedés után hal meg Párizsban.

3. Elemezze Moliére Fösvény című drámai művét. Válasszon elemzési szempontokat, rendszerezze és jellemezze a szereplőket. Milyen általános-emberi problémákat és kérdéseket vet fel a mű?

4. Választott lírai alkotás komplex elemzése.

Екзаменаційний білет N^o ___IX.__ sz. vizsgatétel

1. A reneszánsz irodalom Franciaországban. Jellemző vonásai, társadalmi háttere. A százéves háború kihatása az irodalom fejlődésére.

2. E. T. A Hoffmann élete és munkássága. Az arany virágcserép elemzése és értelmezési lehetőségei. A szereplők rendszere.

Apai és anyai felmenői ügyvédek voltak. Hoffmann az egykori Poroszország fővárosában, Königsbergben született 1776. január 24-én. Édesapja, Christoph Ludwig Hoffmann (1736–1797) is ügyvédi gyakorlatot folytatott. 1767-ben kötött házasságot unokatestvérével, Luise Albertine Doerfferrel (1748–1798). Három gyermekük született. 1778-ban a szülők elváltak, az apa magához vette a tízéves Johann Ludwigot, míg az anya két kisebb fiával rokonaihoz, három testvéréhez költözött, akik meghatározó szerepet töltötte be a kis Hoffmann életében. Alap- és középfokú tanulmányait Königsbergben végezte. Az iskolában barátságot kötött Theodor Gottlieb von Hippel-lel, akit 1786-ban ismert meg. Hippelt a testvérének tekintette.Ugyanitt kezdett jogot tanulni 1792-ben. Az államvizsgát 1795-ben tette le.Nem sokkal később Glogauba került, ahol nagybátyjánál, Johann Ludwig Dörffernél lakott. Nagybátyja lányával, Minnával 1798-ban jegyezték el egymást.1800-tól bírósági titkár lett Poznańban, ahol főnökeit élces torzképeivel felbőszítette. Azért áttették Płock-ba és később Varsóba, ahol a franciák bevonulása (1806) véget vetett a porosz kormánynak.1802-ben felbontották az eljegyzést Minnával, röviddel ezután Maria Thekla Rorer-Trzynskaval házasodott össze. 1805-ben lánya született, aki pár évvel később meghalt.Hoffmann 1808-ban feleségével Bambergbe költözött, a bambergi színházban karmesteri állást kapott. Innen 1813-ban ugyanilyen minőségben Drezdába ment, ahol zeneműveket, operákat is írt, valamint hozott színre. Végül 1816-ban visszatért a bírói pályára, a királyi kamarai törvényszék tanácsosa lett. Rendkívül sokoldalú tehetség volt: elmés rajzoló, hivatott zeneszerző, gazdag képzelettel megáldott költő. Ha megkérdezték, elsőként zenésznek vallotta magát, aztán azt mondta, hogy tud rajzolni és ha kell festeni is, és csak harmadszorra említette meg azt, hogy ír is. Legkiválóbbak költői művei, melyek egyéniségének ellentétes fővonásait hatásosan visszatükröztetik: éles boncoló eszét, mely főleg szatírájában nyilvánul meg, és féktelen képzeletét, mely a világot egészen sajátszerű világításban látta, mely mindent szellemekkel és kisértetekkel népesített be és a leghétköznapibb dolgokat is kisértetiesen megeleveníteni és borzalmas szereplőkké átalakítani tudta. Ritka mesélő erejével elfogadhatóvá teszi a legképtelenebb fikciókat, melyeknek hatása alól az olvasó csak nagynehezen tud szabadulni. Leghíresebb műve Az arany virágcserép (Der Goldene Topf. Ein Märchen aus der neuen Zeit),Fantáziadarabok Callot modorában (Fantasiestücke in Callot's Manier; 1814–1815),Az ördög bájitala (Die Elixiere des Teufels; 1815),Diótörő és egérkirály (Nußknacker und Mausekönig; 1816),Éjféli mesék (Nachtstücke; 1817) benne: A homokember (Der Sandmann)A fogadalom (Das Gelübe),Ignaz Denner.

Első virrasztó:Drezdában, Anzelmus, az ügyetlen deák rohan a Linke Fürdőház felé, hogy ott félretett pénzéből egy kicsit mulatozzon, azonban útközben belebotlik egy zsémbes kofa almáskosarába, s szétszórja annak tartalmát. Kárpótlásul oda kell adnia a nőnek a pénzét, ráadásul az még meg is átkozza. Az Elba partjára megy, egy bodzafa alá telepedik, s elkezd pipázgatni. Itt látomása támad: kristálycsengők hangját hallja, és három csodálatos aranyzöld kígyót lát. Különösen az egyik sötétkék szeme igézi meg…Második virrasztó:A magában beszélő Anzelmust részegnek és bolondnak nézik. Hazafelé indul, s közben találkozik barátjával, Paulmann tanárral és két lányával: Veronikával és Francival, valamint Heerbrand lajstromzóval, akikkel átevez az Elbán. Anzelmus hazakíséri a tizenhat éves Veronikát, akiben szerelem gyúl a deák iránt. Végül Paulmann ajánl barátjának egy neki tetsző munkát: Lindhorst levéltárnok antik iratait másolhatná jó fizetségért szabadidejében. Másnap Anzelmus el is megy a levéltárnok házához, de ott újból látomása: az ajtókilincs a piactéri boszorkánnyá, a csengőzsinór pedig kígyóvá változik, Anzelmus pedig elájul.Harmadik virrasztó:Mivel a megrázó élmények után Anzelmus nem mer még egyszer Lindhorst házához menni, ezért Anzelmus, Paulmann és Heerbrand meghívják a levéltárnokot egy kávéházba, aki meglehetősen furcsa és földöntúli mesével próbálja bizonyítani különös származását.Negyedik virrasztó:Anzelmus újból ellátogat a bodzafához, s legnagyobb megdöbbenésére ott újra találkozik az aranyzöld kígyókkal, s rájön, hogy halálosan beleszeretett egyikükbe. Már távozni készül, amikor Lindhorsttal találkozik. Nem bírja tovább tartani titkát, s felfedi azt a levéltárnoknak, s azt is miért nem mer a háza közelébe menni. Lindhorst elmondja, hogy a kígyók az ő lányai, s akibe beleszeretett, a legifjabb, Serpentina; a piactéri zsémbes kofa, pedig boszorkány, és az ő ellensége. Ahhoz pedig, hogy házánál legközelebb elriaszthassa a vén banyát, ad Anzelmusnak valamiféle likvort, melyet rá kell öntenie a lidércre…Ötödik virrasztó:Paulmannék közben megtudják, hogy Lindhorst kapcsolatainak hála, Anzelmusból még udvari tanácsos is lehet. Veronika és Franci vendégeket várnak, az Oster kisasszonyokat, akik elmondják, hogy lakik a városban egy Rauerné nevű jósnő. Ezt hallva Veronika felkerekedik, s elhatározza, hogy megkeresi, s megkérdezi, van-e jövője Anzelmusszal való kapcsolatának. Megérkezte után mindenféle szörnyetegek próbálják elrémiszteni a jósnő házában, akiről kiderül, hogy ő a piactéri boszorkány. A jósnő el akarja tántorítani Veronikát szerelmétől, de látva a lány elszántságát, felfedi, hogy ő Liza, Veronika korábbi dajkája, s megígéri, hogy segíteni fog neki.Hatodik virrasztó:Anzelmus végre felkeresi Lindhorstot, aki végigvezeti házán. A deák legalább annyi furcsasággal találkozik itt, mint Veronika a jósnőnél (pl. beszélő madarak stb.), de Serpentina iránti szerelme megakadályozza, hogy visszakozzon. A levéltárnok ad neki íróeszközöket, s ő meg is kezdi aznapi munkáját. Eredményével Lindhorst nagyon elégedett.Hetedik virrasztó:A napéjegyenlőség éjszakáján Veronika elszökik otthonról, s a jósnővel tart, aki Drezda határában macskája segítségével hihetetlen varázslatokat visz végbe, melynek eredménye egy kis tükör, melybe ha a lány belenéz szerelmét láthatja, s visszacsábíthatja Serpentinától.Nyolcadik virrasztó:Lindhorst immár hajlandó nehezebb és fontosabb munkákat is adni Anzelmusnak. A deáknak másolás közben megjelenik Serpentina, aki elmeséli, hogy apja Atlántiszban élt Phosphorus uralkodása alatt és a nemes Szalamander-nemzetből szaármazik. Egyszer szerelemre gyúlt a liliom lánya, a zöld kígyó iránt, s a király hiába próbálta lebeszélni róla. A kígyó elszállt, s a szalamander szétdúlta Phophorus kertjét. Ezért száműzetésbe kellett vonulnia a Földre, s addig itt kell maradnia, míg méltó vőlegényt nem talál három kígyólányának. A gonosz boszorka pedig a legyőzött fekete sárkány lehulló tolla és egy karórépa nászából született…Kilencedik virrasztó:A jósnő varázslata hatni kezd, s mikor Anzelmus legközelebb elmegy Paulmannékhoz, már biztos benne, hogy Veronikába szerelmes. Délután megérkezik Heerbrand, kávézgatnak, majd isznak a lajstromzó által hozott puncsból. Szóba kerül Lindhorst, s a puncstól, a deák elbeszéléseitől, valamint a levéltárnok megjelenő követének, a papagájnak látványától látszólag mindannyian megőrülnek, s a szalamandert éltetik. Egyedül Veronika marad józan, aki rendkívül sajnálja szerelmét. Másnap Lindhorstnál azonban szörnyű baj történik: Anzelmus az egyik másolandó papírra hatalmas pacát ejt.Tizedik virrasztó:Bűnéért Lindhorst a deákot kristálypalackba zárja: így beteljesült a piaci kofa átka. A helyszínen megjelenik a boszorkány a macskájával, mert el akarja lopni a boldogság kulcsát, az aranycsöbröt. Lindhorst azonban legyőzi a banyát, aki egy karórépává válik, macskájával pedig a szalamander papagája végez. Anzelmus megszabadul, mivel kiderül, hogy megingásáról nem ő, hanem az ártó varázslat tehet.Tizenegyedik virrasztó:Paulmannékhoz megérkezik Heerbrand, aki jó hírt hoz: udvari tanácsossá léptették elő. Ezen sikerén felbuzdulva azon nyomban meg is kéri Veronika kezét. A lány már lemondott Anzelmusról, hiszen a jósnő halálával tükre is kettétörött, így nem esik nehezére igent mondani. Az eljegyzést ott helyben meg is tartják.Tizenkettedik virrasztó:Az író gondterhelt, mert nem tudja hitelesen berekeszteni művét. Végül Lindhorst menti ki, ugyanis levelet küld neki, melyben meghívja házába, ahol látomásban megmutatja neki, hogy a nászajándéknak, az aranycsöbörnek köszönhetően, hogyan élnek boldog békességben Anzelmus és Serpentina Atlántiszon…

3. 1.felvonásOrgon házában vagyunk. Pernelle asszony becsomagolt kofferjei közt, a személyre szóló szidalmak közepette sorra bemutatja a családtagokat. Szemükre veti, hogy a szent életű Tartuffe-nek sem adják meg a kellő tiszteletet. Ő egy ilyen házban egy pillanatig sem marad tovább, mondja és elviharzik. Damis arra kéri Cléante-ot, hogy járjon közbe Orgonnál, adja beleegyezését Mariane és Valér házasságához. Vidéki útjáról megérkezik Orgon. Dorine hiába számol be arról, hogy előző két nap, míg Orgon távol volt, Elmirát láz gyötörte, fájt a feje, még eret is kellet rajta vágatni, Orgon állandóan közbevág: „És Tartuffe?”. Cléante, hallván ezt a furcsa dialógust, nem állja meg, hogy ne tegye szóvá sógora őrült rajongását Tartuffe iránt. Orgon elmeséli, mint ismerte meg Tartuffe-öt. Kötelességének tartotta, hogy a nyomorgó fiatalembert felkarolja. Cléante ekkor szóba hozza a fiatalok tervezett esküvőjét, de Orgontól minden kérdésére kitérő választkap.2.felvonásOrgon úgy dönt, hogy hozzáadja lányát Tartuffe-höz. Mariane ugyan elmondja apjának, hogy továbbra is Valért szereti. Orgon azonban közli Mariane-nal, hogy egy lány köteles apjának engedelmeskedni. Dorine nem riad vissza attól, hogy szemébe mondja Orgonnak, a lány „nem egy vak bigottnak való”. Megjelenik Valér, Mariane félreérthető, habozó magatartása miatt már-már szakítanak egymással. Dorine azt javasolja, időt kell nyerni. Mariane színleg egyezzen bele a házasságba, de tegyen meg mindent, hogy elhalassza a tervezett esküvőt.3.felvonásDamis úgy hiszi, erőszakkal is rá tudná venni Tartuffe-öt, hogy mondjon le Mariane kezéről. Dorine szerint Elmirának több esélye van, hogy hasson Tartuffe-re. Dorine végül is csak arra tudja rávenni Damist, hogy egy fülkében rejtőzzön el Elmira és Tartuffe beszélgetése alatt. Tartuffe találkozik Elmirával, abban a hiszemben, hogy kettesben vannak, heves szerelmi ostromba kezd. Elmira megígéri, hogy erről nem árul el férjének semmit, ha cserében kieszközöli Orgonnál, hogy mielőbb meglegyen Valér és Mariane lakodalma. Damis azonban előlép és elárulja, hogy mindent hallott. Közli, el fogja mondani apjának, Tartuffe mint udvarolt anyjának. Ez a kísérlet balul végződik. Az álszent fiatalember oly módon vallja bűnösnek magát, hogy Orgon rágalomnak véli Damis szavait, és kitagadja fiát a házból és megteszi Tartuffe-öt egyedüli örökösének, és azonnal ráíratja minden vagyonát4.felvonásCléante nem tudja rávenni Tartuffe-öt, hogy „békítse ki a fiút meg az apját”. Mariane közli apjával, inkább kolostorba vonul, de nem lesz Tartuffe felesége. Elmira hiába erősíti meg, hogy Damis igazat mondott, Orgon még feleségének sem akar hinni. Végül is Elmira rábeszélésére beleegyezik, hogy elrejtőzve személyesen győződjön meg arról, hogy kegyeltje valóban szemet vetett-e a feleségére. Orgont elbújtatják az ebédlőasztal alatt. Elmira lehivatja Tartuffe-öt. Színleg megvallja, hogy viszonozza érzelmeit. Tartuffe abban a hiszemben, hogy egyedül vannak, folytatja a szerelmi ostromot. Nagy büszkén kijelenti, hogy Orgont már régóta az orránál fogva vezeti, s elérte, hogy már a saját szemének sem hisz. Nem sok hiányzik ahhoz, hogy Tartuffe az asztal tetején magáévá tegye az asszonyt, amikor Orgon végre kibújik az asztal alól. Kiutasítja Tartuffe-öt a házból, de Tartuffe közli, hogy ez már az ő háza. Orgont azonban mindennél jobban izgatja, hogy megvan-e még az elrejtett kazettája.
5.felvonásA kazettában, amelyet Orgon Tartuffe-re bízott egy barátjának a titkos iratait rejtegette. A barát valaha részt vett a királyság elleni zendülésben, s így Orgont bűnpártolással vádolhatják. Pernelle asszony ragaszkodik továbbra is ahhoz, hogy Tartuffe-jét továbbra is szent embernek tartja. Megjelenik Lojális úr, a törvényszolga, hogy érvényt szerezzen a kilakoltatási parancsnak. Valér is rossz hírekkel érkezik. Tartuffe elérte a királynál, hogy felségsértés címén letartóztatási parancsot adjanak ki Orgon ellen. Valér hintója a ház előtt vár, hogy elmenekítse Orgont, azonban már meg is érkezik Tartuffe, terve azonban kudarcot vall. A rendőrhadnagy Orgon helyett Tartuffe-öt kíséri börtönbe. Tartuffe-ről kiderült, hogy hírhedt csaló. Orgonék elindulnak, hogy személyes köszönetet mondjanak az uralkodónak kegyességéért, utána pedig megtartják Mariane és Valér esküvőjét. Pernelle asszony sem hisz többé Tartuffe-nek, az álszentnek.

3. Elemezze Moliére Tartuffe című drámai művét. Válasszon elemzési szempontokat, rendszerezze és jellemezze a szereplőket. Milyen általános-emberi problémákat és kérdéseket vet fel a mű?

4. Választott lírai alkotás komplex elemzése.

Екзаменаційний білет N^o ___X.__ sz. vizsgatétel

1. A francia reneszánsz próza. F. Rabelais élete, munkássága, irodalomtörténeti jelentősége. Gargantua és Pantagruel. Az öt könyv szellemisége, témája, tárgya, nyelvezete.

2. A jénai romantika. A Schlegel fivérek mint a romantika elméletének megteremtői. L. Tieck és Novalis munkássága.

3. Elemezze Boccaccio Dekameronjából az V. nap, 9. novelláját. (A sólyom feláldozása). Milyen általános-emberi problémákat és kérdéseket vet fel a mű?

A Dekameron darabjai közül az egyik leghíresebb az ötödik nap kilencedik novellája: A sólyom feláldozása (ez nem az író által adott cím). Ezen a napon Fiammetta "uralkodása alatt" olyan szerelmesekről beszélnek, "kik kemény és siralmas megpróbáltatások után meg nyerték boldogságukat".Kettős keretbe foglalja Boccaccio ezt a novellát: maga a Királynô, Fiametta meséli el a történetet, de ô is egy Coppo di Borghese Domenichi nevezetű "tisztelendő és nagytekintetű férfiúra" hivatkozik, akitől mindezt hallotta, aki talán már nem is él, de ha él is, már nagyon öreg. A keretnek ezzel a megkettőzésével az író a valóság illúzióját kívánja meg teremteni; azt hangsúlyozza vele, hogy a történet igaz, de már ellenôrizhetetlen.A Boccaccio-novelláknak nincs címük, de az író afféle címközleményben össze foglalja mindegyik történetének summázatát. Ennek az elbeszélésnek a rövid foglalata - az író szavaival - a következő: "Federigo degli Alberighi szerelmes, de nem nyer viszontszerelmet, és az udvarlásban el tékozolja minden vagyonát, csupán egy sólyma marad; mivel pedig egyebe nincs, ezt tálalja fel ebédre hölgyének, ki meg látogatja; ki is mikor ezt meg tudja, meg enyhül irányában, feleségül megy hozzá, és gazdag emberré teszi."Az "igaz történet" kivonata arra figyelmeztet, hogy nem maga a cselekmény, annak kimenetele a fontos - hiszen a megoldás már adva van -, hanem valami más. Ez a "más" nagyjából abban foglalható össze, hogy milyen ember és miképpen él Giovanna és Federigo, hogyan lehet boldog valaki, mi ennek az ára.Az elbeszélés során meg tudjuk, hogy monna Giovanna erényes férjes asszony, hűséges feleség, szerető anya, s rá se hederített mindarra, mit Federigo a kedvéért tett, soha még csak egy pillantást sem juttatott neki. Úgy él tehát, ahogy kell. Ezzel szemben Federigo el tér a korabeli társadalom értékrendjétôl: férjes asszonyt ostromol, el tékozolja vagyonát, szegénységbe zuhan, s el rontott életének már csak két szenvedélye maradt: változatlan szerelme monna Giovanna iránt s ragaszkodása sólymához.Giovanna férje halála után sem méltatja figyelemre az elszegényedett és hírhedtté vált, de a kedvéért mindenre képes Federigót, csak gyermeke kezd barátkozni vele, aki játszadozik a férfi "madarával és kutyáival" (a véletlen folytán Giovanna Federigo kis birtoka közelében nyaral fiával).Federigót és Giovannát végső soron a gyermek hozza össze. Az asszonyon győz az anyai szeretet, s minden ellenérzése dacára "csak úgy séta örve alatt" el megy Federigóhoz, hogy beteg gyermeke számára gyógyulást ígérô ajándékként elkérje tôle legféltettebb kincsét, a sólymot. A szerelmes férfi most is "hibásan" cselekszik: elôbb adja oda a madarat, mintsem Giovanna kérné. "Ott a hölgy előtt sírva fakadt", mivel a szeretett hölgy kérését már képtelen volt teljesíteni.Boccaccio bizonytalanságban hagy afelől, hogy a beteg gyermek bánatában halt-e meg vagy nem: "Az pedig, akár bánatában, hogy a sólymot nem kapta meg, akár betegségében, mely talán mindenképpen ily véget ért volna, kevés napok múltán anyjának mérhetetlen fájdalmára el költözött az életből." A hosszas előkészítés mégis azt sejteti, hogy a beteg kisfiú halála Federigo végzetes hibájából következett be. Mindebből logikusan az következnék, hogy az asszony végleg el fordul az őt hiába ostromló férfitől. Monna Giovanna azonban ezúttal nem úgy cselekszik, ahogy várnánk tőle. Utolsó lépése el tér addigi viselkedésétôl: bátyjai figyelmeztetései, csúfolódásai ellenére férjhez megy régi hódolójához, s Federigo eléri célját: nemcsak boldog, hanem gazdag is lesz.A novella egyik tanulsága az lehet, hogy a kitartó, ôszinte és önfeláldozó, igazi szerelem elôtt lehullanak az akadályok, a nagy érzelem megkapja jutalmát. Federigo valóban célhoz ér, de diadalának a férj és a gyermek halála az ára. S ha ebbôl a nézôpontból vonjuk le a tanulságot, akkor azt kell mondanunk, hogy a hűség, a kitartás és az önfeláldozás nem szükségképpen, hanem csak véletlenül, szerencsés esetben kapja meg a magajutalmát.A novellának jellegzetesen "reneszánsz" vonása, hogy a mesélő Királynô arra figyelmezteti a